Magyar Narancs: Tíz éve nem jelent meg lemezed, és azt nyilatkoztad, hogy ezt is leginkább a kiadó biztatására készítetted el. A Maszkabálcímű szám már az 1980-as első albumodon is rajta volt, a Rég elmúltam hatvanéves egy 1974-es Koncz Zsuzsa-szám átirata. A többit is csak elő kellett venni a fiókból?
Bródy János: Egy-kettőt igen, de a tizennégy dal java az elmúlt másfél évben született. Ennek ellenére úgy tekintek erre a lemezre, hogy összegzése és egyúttal utolsó ilyen terjedelmű megnyilvánulása a munkásságomnak. Úgy érzem, hogy egy korszak hamarosan véget ér. Egy olyan korszak, aminek az alapformátuma a mikrobarázdás nagylemez volt. Meggyőződésem, hogy a hatvanas évektől megjelenő pop- és rockalbumok tekinthetők az első globális kulturális jelenségnek, generációk fiatalságának gondolkodásmódját, ízlését formálták, ám a technika túllépett ezen. Én ahhoz a nemzedékhez tartozom, amely elsőként élhetett a lehetőséggel, és úgy vélem, most jött el az ideje, hogy utoljára használjam. Ezért is szeretném, hogy a koncert a szó szoros értelmében is lemezbemutató legyen: Az Illés szekerén összes dalát eljátsszuk ugyanabban a hangszerelésben, ahogy a CD-n is hallható. Persze a régi számokat sem hanyagoljuk.
MN: A koncertet beharangozó óriásplakátok mellett nem kis meglepetést okozott számomra, hogy mostanában a bulvársajtó oldalakat szentel a személyednek. Noha egy sort nem írtak az új albumról, arról igen, hogy valamikor régen lenyúltad Fiala János nőjét, meg hogy azért lettél pánikbeteg, mert "szembeállítottak" Szörényi Leventével. Szükséged van efféle hatásvadászatra?
BJ: A kiadótól minden támogatást megkaptam, ők viszont szeretnék eladni az új lemezt. Márpedig, ha ez a cél, akkor azokkal az eszközökkel kell élni, ami érdeklődést vált ki. A bulvársajtó ilyen, és azt nem várhatom el tőlük, hogy elemző írásokat közöljenek, a szövegeket boncolgassák.
MN: Úgy indul a lemez, hogy "rég elmúltam hatvanéves", egyik számodnak a címe pedig Nyuggerdal. Nem túlzás ez a bácsiimázs?
BJ: Mindig voltak bennem kételyek, hogy meddig szabad ezt folytatni. Skizofrén helyzet, hogy egyszerre vagyok szerző és előadó: az elsőnek nincsenek életkori határai, az utóbbinak azért vannak. Talán ezért hangsúlyozom a koromat. De 65 évesen már eleve mindenhez úgy nyúl az ember, hogy lehet, hogy ez lesz az utolsó alkalom.
Fotó: Simonyi Balázs
MN: Na jó, de ott van Dylan, Cohen, Jagger vagy Lou Reed. Mind idősebb nálad, de eszükbe nem jutna hangsúlyozni ezt. Sőt, ha Jagger új projektjét vesszük, vagy azt, hogy Lou Reed összeállt a Metallicával, úgy tűnik, a kísérletezésnek sincsenek híján. Evvel szemben szerintem a te lemezed - legalábbis ami a zenét illeti - harminc évvel ezelőtt is készülhetett volna.
BJ: Én úgy látom, hogy se Dylan, se Cohen nem rajong a színpadért, és a koncerteken ők is a régi számaikat veszik elő. Nem értek egyet veled abban sem, hogy nincs zenei újítás a lemezemen. Ilyen zenei szövete egyetlen szólólemezemnek sem volt, a magam részéről komoly innovációnak tekintem. Egy valóban fiatal tehetség, Fodo volt az album zenei producere, és remek muzsikusok színezik a változatos hangszereléseket. A Lesz még egyszer című számban nemcsak a szövegben, de a zenében is létrejön egy "köztársaság": gitárossal, autentikus népi muzsikussal, cigányzenésszel...
MN: És közben azt énekled: "Lesz még magyar köztársaság." Egy másik dal címe: Ezek ugyanazok. Nem lepődnék meg, ha egyesek a most újra feljátszott Maszkabál "házmesterlegény a választott király" sorába is belelátnának ezt-azt.
BJ: Édesapám (Bródy András Széchenyi-díjas közgazdász - a szerk.) tavaly halt meg, és az utolsó hónapjai erősen megnyomtak. Akkoriban amúgy is elég mélyen voltam, úgy éreztem, hogy a kétharmad után jobban teszem, ha visszavonulok a rezignált nyuggerlétbe. ' viszont azt mondogatta, hogy éppen most nem szabad kiszállnom. Az apám sokat foglalkozott a Kondratyev-féle hosszú távú gazdasági ciklusok elméletével, és megosztotta velem azt a sejtését, hogy ezek a kvázi negyvenéves periódusok nem csak a gazdasági életre jellemzőek. Úgy érzem, hogy bizonyos dolgok, amiket egyszer már megéltem, most újra visszatérnek. Emiatt is vállaltam a fellépést januárban a Kossuth téri sajtószabadság-tüntetésen.
MN: De azon a tüntetésen ezredszer is a Ha én rózsa volnékot adtad elő.
BJ: Meg a Miért hagytuk, hogy így legyent. Én is éreztem, hogy új dalok kellenének. Most már vannak.
MN: Valamikor régen ezt írtam: "Bródy János úgy vált a rendszerváltás nélkülözhetetlen kellékévé, hogy kétnaponta elénekelte a Ha én rózsa volnékot." Nem unod?
BJ: Ez megint ugyanaz a skizofrén helyzet, hogy egyszerre vagyok szerző és előadó. Szerzőként borzasztóan unom, eszembe nem jutna meghallgatni, de egy előadónak mindig azok a számok a legfontosabbak, amikkel meg tudja ragadni a közönséget, amikkel létre tud hozni egy közös élményt. És a Ha én rózsa volnék ilyen dal.
MN: Ami először 1981-ben vált afféle tömegszertartássá. Ekkor állt össze - nyolc év után újra - az Illés. Ez volt a magyar könnyűzene első és egyúttal leghatásosabb újjáalakulása: szentté avatta a zenekart, "megágyazott" az István, a királynak. Mindkét projekt kulcsfigurája Koltay Gábor, akit akkor még a beatkorszak, nem pedig a Horthy Miklós vagy a Wass Albert iránti nosztalgia tartott izgalomban. Mivel tudott rávenni, hogy összeálljatok?
BJ: Koltay Gábor műegyetemista korában már ott sertepertélt a zenekar körül, 1980-ban pedig írt egy könyvet Szörényi-Bródy címmel. Ez igen jelentős példányszámban kelt el, és mivel ő addigra már a filmrendező szakot is elvégezte, filmhez viszont nem jutott, arra gondolt, hogy a könyvhöz hasonló montázstechnikával összerak egy dokumentumfilmet. De kiderült: nincs annyi archív anyag, hogy egy zenés filmet össze tudjon állítani, így aztán vállalta a békítést - legalább egy felvétel erejéig. Kizárólag a film kedvéért állt össze az Illés zenekar, szó sem volt folytatásról, de miután A koncertnek több mint egymillió nézője volt, és a lemezből is több százezret eladtak, Koltayra már máshogy néztek a filmgyárban. Hirtelen ő lett a zenésfilm-specialista. Gábor tudta, hogy Leventével tervezgetünk valamit István királlyal kapcsolatban, de jól jött a felkérés, hogy komolyan nekilássunk a munkának. Azt hiszem, a lehető legjobbkor készült el - alkotó erőnk teljességében. Levente ekkor volt a csúcson, a Géza fejedelem temetéséhez írt zenéjét a mai napig főművének tartom.
MN: Ez 1983-ban volt. Állítólag Szörényi Leventével már akkoriban sem volt olyan felhőtlen a viszonyod, amilyennek a rajongók látni szerették volna. Tényleg igaz, hogy 1977-ben szakadt meg a barátság, amikor ő Adamis Annával Kovács Katinak írt egy lemezt? Miért volt ez akkora baj?
BJ: A kapcsolatunk mindig hullámzó volt, de való igaz, hogy nagyon rosszulesett nekem az a Kovács Kati-lemez. Levente és köztem volt egy afféle véd- és dacszövetség, hogy mi egy szerzőpáros vagyunk, és rajta kívül csak a zenekar tagjainak írok szövegeket. Ez már az Illés idején kialakult, és ezt ő is meg én is nagyon komolyan vettük, pedig a hatvanas években, miután befutottunk, a fél magyar szórakoztatóipar velünk akart dolgozni. Leventét a szövegírók, engem meg a legkülönfélébb zeneszerzők környékeztek meg. Még Fényes Szabolcstól is kaptam ajánlatot. Ez az íratlan törvény akkor érvénytelenné vált, én pedig nagyon kiakadtam, és ezután kezdtem szólóesteken fellépni. De elég hamar kibékültünk, sőt az első, 1980-as önálló lemezem kiadására kifejezetten ő biztatott. Aztán valami máson megint összekülönböztünk, és így megy ez hosszú évek óta. A rendszerváltás után a politikai nézetek is képbe kerültek, olykor még most is adódnak feszültségek, de mind a ketten tudjuk, hogy a nevünk örökre összekapcsolódott.
MN: Szörényi Adamis Annával, te viszont az Omegával kezdtél dolgozni - titokban. Ma már közismert, hogy a Léna című slágernek, sőt a teljes Gammapolis albumnak te vagy a szövegírója. De a lemez borítóján helyetted egy valós személy, Várszegi Gábor neve szerepelt. Azé a Várszegi Gáboré, aki a kilencvenes években létrehozta a Fotex cégbirodalmat, megvásárolta az MTK-t. Egy időben te is a tagja voltál a Fotex igazgatótanácsának. Van itt valamiféle összefüggés?
BJ: Várszegi Gábor a Gemini együttes basszusgitárosa volt, no és a legnagyobb organizátora az akkori zenei életnek. Valamikor a hetvenes évek elején, egy Kex-koncerten futottam vele össze a Citadellában. Félrevont, és megkérdezte: ugye azt gondolom, hogy az Illés a legjobb magyar zenekar? Mondtam, hogy igen, erre lediktáltatta velem, hány koncertünk van egy évben, mekkora a gázsink, szóval hogyan működik financiálisan a zenekar. Ezt fölírta egy szalvétára, egy másikra fölírta ugyanezeket az adatokat a Gemini vonatkozásában, amiből kiderült, hogy ők sokkal többet keresnek. Egymás mellé tette a két szalvétát, és azt kérdezte: "Most már elhiszed, hogy a Gemini sokkal jobb nálatok?", majd felajánlotta a segítségét. Szóval így kezdődött a haverság, és a szervezőkészsége a Fonográf együttesnek és az én szólóestjeimnek is a hasznára vált. Mondhatom, hogy ezt avval háláltam meg, hogy írtam a nevében néhány Omega-számot, és ez igaz is; személy szerint engem is izgatott, meg tudok-e felelni szövegíróként egy olyan műfajban, mint a "space-rock". Várszegi végül kiment Amerikába, majd a nyolcvanas évek végén visszajött, és megcsinálta a Fotexet, és miután hatalmas üzleti sikereket ért el, úgy gondolta, hogy ismét szerepet vállal zenei vonalon is. A Fotex átvette a csődbe jutott Magyar Hanglemezgyártó Vállalat, a Hungaroton archívumát, digitalizálta, és a mai napig hozzáférhetővé teszi. Ez egy nagyon komoly tett volt, mert tulajdonképpen így menekült meg az archívum a pusztulástól. Várszegi azt szerette volna, hogy legyek én a Hungaroton főnöke. Ezt nem vállaltam, de a Fotex igazgatótanácsi tagságát igen, mert elhittem, amit Gábor ígért, hogy az archívum forgalmazásának nyereségét új lemezek finanszírozására fordítja. Nem tartotta be az ígéretét, és ez végül ahhoz vezetett, hogy közös megegyezéssel búcsút mondtunk egymásnak. Valószínűleg ő is csalódott bennem, hogy nem álltam a Hungaroton élére.
MN: Viszont korábban, 1981-ben az élére álltál egy érdekvédelmi kezdeményezésnek. Létrejött a Könnyűzenészek Szakszervezete vagy valami hasonló, aminek első lépése az volt, hogy elhatárolódtatok a korabeli underground zenekaroktól, és az akkoriban hatalmas sikereket arató, ám politikailag veszélyesnek tartott Beatrice együttestől. Ez még most is elég kínosnak tűnik. Tulajdonképpen mi értelme volt ennek az egésznek?
BJ: Akkoriban a magyar zenészek borzasztó kiszolgáltatottak voltak. Nagyon nagy szükségét éreztük egy szakmai, érdekvédelmi szervezetnek, azonban 1981-ben egy ilyen létrehozásához egyezségre kellett jutni a velünk szemben állókkal. Az alapvető feltétel az volt, hogy csak azok lehetnek a zenészszakszervezet tagjai, akik rendelkeznek működési engedéllyel. Az ilyen egyezségeknél pedig nincs abszolút érték, ilyenkor mindig a többség érdekét kell nézni - és ez védekezés volt az alakuló szakszervezetet érő támadással szemben. De ha szerinted vagy mások szerint ez megalkuvás volt, akkor ezt szomorú szívvel kénytelen vagyok elfogadni. Akkor is fontosnak tartottam és azóta is annak érzem a zenészek közös érdekeinek a védelmét, és bár tudom, hogy nem tehetek mindenki kedvére, igyekszem a legjobb kompromisszumokat kötni.
MN: Most már a Magyar Szerzői Jogvédő Iroda Egyesület, az Artisjus elnökeként beszélsz?
BJ: És tudod, mennyire elegem van már ebből? De közben mindenki rábeszél, hogy vállaljam továbbra is, mert nincs helyettem más.
MN: Vagy azt mondják, hogy a Bródyék az Artisjusban lenyúlják a nagy pénzeket. Gondolom, nem mondok evvel újat.
BJ: Persze hogy nem, bár ez egy szemét hazugság. Az Artisjus nemzetközi standard szerint is átlátható és jól működő szervezet. Nem olyan fontos, hogy ki az elnöke. Javasoljanak valakit, válasszák meg, és én már itt sem vagyok. Egyébként azt tapasztalom, hogy ha normális körülmények között meg tudjuk beszélni a dolgokat, mindjárt más lesz a hozzáállás. Amúgy a jövő hétfőn lesz az Artisjus közgyűlése (lapzártánk után - a szerk.), lehet, hogy egy másik elnököt választanak, és akkor kiléphetek ebből a körből. De amíg én kapom a legtöbb szavazatot, nem mondhatom, hogy nem vállalom.
MN: Azért elég nagy ellentmondás, hogy ilyesmiről beszélgetünk, miközben minimum egy generáció tekint rád úgy, mint a szabadság lánglelkű dalnokára.
BJ: Húszévesen radikális voltam, és nagy volt a szívem, de negyvenéves koromra már nem voltam annyira radikális, mert megjött az eszem. Azóta a folyamatosan fenntartható, optimális életformákat keresem, és ehhez a szabadság fontos feltétel. A kilátások most elég rosszak, de hátha lehet javítani a dolgokon.
